Néhány megjegyzés a (mozaik)jobboldalról a HVIM – Magyar Ellenállás nézőpontjából

Barcsa-Turner Gábor & Kolonits László (HVIM társelnök és vezetőségi tag)

„A hagyományos jobboldal csak hierarchikus és arisztokratikus lehet; az értékek jól differenciált hierarchiáját kell tételeznie; igenelnie kell a tekintély elvét; szembe kell helyezkednie a mennyiség, a tömeg, a demokrácia, a szuverén gazdaság világával” – Julius Evola

Szinte minden vélt és valós véleményvezér elmondta már a meglátásait az úgynevezett mozaikjobboldalról, a NER összeomlását követő nagy „jobboldali” összeborulás víziójáról. Építő jelleggel, konstruktívan mi is tisztázni kívánjuk az álláspontunkat a kérdésben, előremutatóan, mégis kemény kritikai éllel. Tesszük ezt azon tudásállomány és tapasztalati tőke birtokában, amit a HVIM – Magyar Ellenállás a fennállásának 25 éve alatt felhalmozott.

Hallottunk oly sok nagyotmondást, láttunk már annyiféle víziót, összefogási kísérletet hamvába halni, hogy túlzott illúzióink nincsenek. A nap végén mindig ugyanazok maradtak talpon, a légpróbát kevesen állják ki… A mozaikjobboldalról szándékosan hallgattunk eddig, mert inkább tartjuk egyfajta ügyes marketingfogásnak, mint valódi, tartalommal teli, igazi kiutat jelentő innovációnak. Az alábbiakban vázlatosan a HVIM (meta)politikai krédóját is kinyilvánítjuk, így a mozaikjobboldal témájától függetlenül is ajánljuk írásunkat azoknak, akiket érdekel, hogy kik vagyunk, és miként gondolkozunk a világról.

Minek nevezzelek?

A mozaikjobboldal kifejezés jól cseng, hangzatos, de nem igazán hordoz nóvumot, mivel valójában a jobboldali szervezetek eddig is ahhoz hasonló modell szerint működtek, amit ez alatt a fogalom megalkotója, Békés Márton ért, aki quasi „nevet adott a gyereknek”. Egy ilyen névadás elsősorban amúgy is inkább a politológia és a politikai kommunikáció területén értékelhető. Mi, a HVIM – Magyar Ellenállás tagjai, vezetői tesszük a dolgunkat, ahogy eddig is, és nem érezzük sem többnek, sem kevesebbnek magunkat attól, hogy egy mozaikjobboldal nevű rendszer létét tételezzük. Nem látjuk a történet kifutását, illetve azt sem, hogy az eddigiekhez képest ez jelent-e, és ha igen, miben jelent változást. Feladatokat látunk, szellemi kihívásokat, és azt, hogy a vegytiszta, tradicionális jobboldaliságot körömszakadtáig képviselnünk kell. Van egy szerteágazó szervezetünk, egy szövetségesi hálónk, illetve egy tágabb holdudvarunk mindettől függetlenül is, amelyek bővítésén folyamatosan dolgozunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a kifejezés felbukkanása – nyilván lélektani okokkal magyarázhatóan – pezsgést eredményezett bizonyos körökben, ami akár jól is elsülhet.

Ezt az áhított(?), de szerintünk már legalább részlegesen működő rendszert le lehet írni akár mozaikszerűségként is, mivel számos alkotóelemből tevődik össze, ám sokkal jobban ábrázolható a működési mechanizmusa a hálózat kifejezéssel. A mozaikjobboldal szó azt is sugallhatja – így tévútra vezethet –, hogy a jobboldal leírható az azt alkotó entitások (szervezetek és személyiségek) összességeként. Ez a reálpolitika szempontjából vizsgálódva helyes lehet, de az ideálpolitika szemszögéből nem állja meg a helyét. Persze, ha belegondolunk abba, hogy a mozaikszemek optimális esetben hellyel-közzel élvezhető, értelmezhető képet adnak ki, valamiféle rendezőelv meglétét mindenképpen feltételeznünk kell, amely ideális esetben a transzcendens szférában gyökeredzik.

A mozaikban az egyes szemek hasonló, közel azonos méretűek. Ez nyilvánvalóan nem állja meg a helyét a politikum területére vonatkoztatva. Az is problematikus, hogy a mozaikszemek kizárólag a közvetlenül szomszédos szemekkel kerül(het)nek kapcsolatba. A mozaik merev, horizontális rendszer, nincs vertikális spektruma, mindenféle rugalmasságot nélkülöz, a szemek helye pedig nem változhat. Az alkotóelemeket egy azoktól eltérő kötőanyag rögzíti, amelynek elporladása után a mozaik széthullik. Egy hálózatban azonban bármilyen méretű entitások részt vehetnek, amelyek bármely (n–1) másikkal kapcsolatot építhetnek ki, van tere a vertikalitásnak, rugalmas a rendszer, a tagok helye változtatható, a kohéziót pedig szabad szemmel nem látható, szubtilis erők eredményezik. Bár a hálózat képe csupán a posztmodern esztétika eszméi alapján értékelhető, így az összképből hiányzik a klasszikus szépségeszmény, mégis átlátható, világos, jól mutatja a kapcsolatrendszereket és a súlypontokat. Tehát ha egzaktabb, akár tudományosan is értelmezhető elnevezést szeretnénk adni a rendszernek, hálózatjobboldalról, jobboldali hálózatról kellene beszélnünk.

Ahogy fentebb is utaltunk rá, a mozaik természetéből fakad, hogy egysíkú, nincsenek kiemelkedései, azaz csupán horizontálisan értelmezhető. Mi viszont kimondottan keressük az igazodást nyújtó orientáció vertikális tengelyét, egy olyan „vezéreszmét”, ha tetszik princípiumot, őselvet, amely metapolitikai, sőt metafizikai többlettartalommal bír. Kizárólag olyan szellemi, eszmei bázist tudunk elfogadni, amely a létrendi emelkedés lehetőségét is magában hordozza mind az egyén, mind a szervezet számára. A mozaikkoncepcióban ilyet nem látunk. Elsőként a princípiumokat, az eszmei alapelveket kell közösen kifejtenünk és meghirdetnünk, és akkor kiderül, hogy ki az, akire lehet számítani a jobboldaliság vonatkozásában, és ki az, akit mindez hidegen hagy… Ahogy Horváth Róbert is írta nemrégiben: „a jobboldal vagy principiális, vagy semmilyen”.

Mi történt április 12-e előtt?

Nem a sérelmeink felemlegetése, vagy a múlton való rágódás jegyében, de nem mehetünk el szó nélkül azon esetek mellett, amelyek a kiinduló aktorhoz, a Fideszhez és annak holdudvarához kötődnek. Ezt azért is fontos tisztáznunk, mivel véletlenül sem akarunk a Fideszhez vagy annak maradékához becsatornázódni, sem formális, sem informális módon. Sőt, a történelmi bűnök mellett sem megyünk el szívesen, de nem itt és most fogjuk értékelni a NER 16 évét a tradicionális jobboldaliság nézőpontjából.

Néhány kifejezetten sérelmes fideszes főbűn mellett viszont most sem megyünk el szó nélkül. Történelmi bűnnek tartjuk, hogy hozzá sem kezdtek, ha igen, csak nagyon későn, félszívvel és kifejezetten szerencsétlen módon a kultúra, az akadémiai világ és a fiatalság gondolkodásmódját alapvetően befolyásoló köz- és felsőoktatás átalakításához. (A félszívvel végzett átalakítások kapcsán lásd az SZFE ügyét, ahol szép lassan visszatáncoltak a huszárvágással megszerzett pozíciók nagy részéből.) Márpedig a problémák ismertek, a kulturális területen ezeket szépen összefoglalta Szakács Árpád a Magyar Idők hasábjain, a „Kinek a kulturális diktatúrája?” című cikksorozatában. Jobboldali szemszögből sérelmes a mai napig élő, rendszerváltás előttről átöröklődött hálózatok uralmának, dominanciájának, az általuk irányított kontraszelektált utánpótlási rendszereknek etc. a sértetlenül hagyása. A NER ezekkel csupán olyan korrektkedő félmegoldásokat tudott szembeállítani, mint a Magyar Művészeti Akadémia, vagy a létrehozása utáni években jórészt csupán paródiának tekinthető – azóta jelentős, szerencsés átalakuláson átesett – Magyarságkutató Intézet.

Külön fejezetet érdemelne a gigantikus összegekkel kitömött, az atlantista és cionista érdekeket nyíltan kiszolgáló Mathias Corvinus Collegium, amely jobboldali káderképzőnek volt kikiáltva, de ott szinte semmiféle létszemléleti, világnézeti nevelés nem folyt, de még ideológiai sem. A fiatalok csak röhögtek rajta, és többségében kizárólag a jó külföldi ösztöndíjak miatt vettek részt a képzésekben. Az MCC falai között rendre bukkantak fel olyan előadók, akik nyíltan szembementek a jobboldali értékekkel. Ez persze nem baj, ha a jobboldali hangok és aktorok (nem olyanok, akik hétvégén vagy a négy fal között azok, hanem olyanok, akiknek ez a munkásságában is megjelenik) dominálják az oktatói gárdát. De ugye a fentebbi okokból kifolyólag ilyenek nem nagyon vannak, és ennek a megváltoztatására sem történt érdemi lépés. Elévülhetetlen érdemük viszont a nemzetközi konzervatív szellemi körök Magyarországhoz édesgetése.

A másik, minket közvetlenül is érintő főbűnük, hogy aktuálpolitikai érdekből megtámadták és tönkretették az Attila Király Akadémiát. Azt a szellemi műhelyt, amely a valódi, tradicionális értelemben felfogott jobboldaliság szellemi központja lehetett volna. Az Akadémia végét elhozó gátlástalan, rogáni szőnyegbombázásba személyesen és intézményesen is belesodródtunk. László András és több magas kvalitású szellemi tekintély gyalázása – ami miatt a mai napig nem kért bocsánatot senki – nem maradhat következmények nélkül. Addig senki sem beszélhet jobboldali megújulásról, amíg a megbánás bármilyen jele nélkül ilyen súlyos bűnöket követ el a jobboldal ellen. Annak a felvetése sem ördögtől való, hogy valójában az ezekhez hasonló bűnök okozták a NER bukását. Jó volna, ha végre minden jobboldali szereplő magáévá tenné azt az alapelvet, hogy az ellenfeleinkben, ellenségeinkben is csak a sötétséget (a baloldaliságot) támadjuk, és ami valóban fényteli, azzal szolidárisak vagyunk!

2002 és 2010 között megéltük, hogy a fideszesek nagyon kedves, aranyos, lelkes fiatalokként kezeltek minket, akiket az első sorokba lehetett küldeni. Aztán kormányra kerülve szépen elfelejtették a korábbi „jó viszonyt”. Az elmúlt 16 évben, a választások közeledtével mindig éreztünk részükről egyfajta közeledést, aminek lényegi célja az volt, hogy legalább ne illessük kritikával a regnáló kormánypártot, mondván, a „haza veszélyben van”, és mindenki érdeke, hogy ők kormányozzanak tovább. Ezek a barátkozások gyorsan megszűntek a választások másnapjára, majd a gesztusok is rendre elmaradtak. A legkisebb baloldali nyomásra – periférikus lapocskákban megjelent „nácizós” cikkek hatására – pedig még aláírt támogatási szerződések után is visszavonták a jelentéktelennek nevezhető, jogszerűen megítélt pályázati juttatásokat. Most viszont, hogy az ő házuk ég, minket is hívnának tüzet oltani, de köszönjük, mi nem szívesen élünk ezzel a „kiváló” lehetőséggel. Nem kívánjuk egy olyan süllyedő hajó örvényei általi elnyeletést, amelyet eddig is csak a hajón fellépő problémák esetében közelíthettünk meg, amikor a legénységnek segítségre volt szüksége.

Dióhéjban, pusztán pragmatikusan, azt kell itt leszögeznünk, hogy aki eddig gáncsolt minket, lenézően, magas lóról beszélt velünk, legfeljebb aktuális érdekből közelített hozzánk, azzal addig nem építünk közös szövetségi rendszert, amíg őszinte önvizsgálatot nem tart, bocsánatot nem kér és megbánást nem tanúsít! Elfelejteni persze nem fogjuk a NER 16 évét, ahogy azt sem, ami előtte volt!

Összeomlott-e a magyar jobboldal?

Április 12-e óta lépten-nyomon azt hallani, hogy a jobboldal elbukott, összeomlott és új utakat kell keresni. Ezen vélemények előtt értetlenül állunk azóta is. Még ha az előző kormánypárt esszenciája a jobboldaliság körül forgott volna – remélem nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, nem így volt –, nem is beszélve arról, ha a Fidesz és a jobboldal közé egyenlőségjelet lehetne tenni, akkor megértenénk ezeket a hangokat. De erről szó sincs!

Amiatt is furcsa lenne a nemzeti/jobboldali – e fogalmakat itt a köznapi nyelvhasználat mentén szándékosan mossuk össze, de alább igyekszünk röviden tisztába tenni a különbségeket – értékek vereségéről beszélni, mert a Tisza csak úgy tudott választást nyerni, hogy a feltételezett külföldi, globalista megbízóik ízlése ellenében bizonyos kérdésekben (pl. migráció) továbbra is a jobbos, szuverenista álláspontot képviselik, legalábbis a nagyközönség előtt, más problematikus ügyekben pedig (gender etc.) a választásokig nem mertek állást foglalni. Magyar Péter is számos nemzeti jelképet tolt a szimpatizánsai arcába, kezdve a jól-rosszul citálgatott Wass Albert-idézetekkel, a tiszásított bocskaival, illetve az idétlen módon, méltatlanul hurcolászott, lengetett, és az első adandó alkalommal a kukába hajított nemzeti lobogókkal. Ez tehát azt jelenti, hogy 2026-ban nem lehetett választást nyerni nemzeti külsőségek nélkül. Az pedig csak a demokrácia tömegbázisát minősíti, hogy nem ismerik fel, ha ezek csupán külsőségként, dekorációként bukkannak fel, egy Patyomkin-falu álságos oromzatát alkotva.

A jobboldal előző kormánypárttól független szerveződései jól vannak; köszönjük szépen, mi is jól vagyunk! Előttük, előttünk csak a lehetőségek szaporodtak meg a feladatok mellett. Tehát elmondhatjuk, hogy az április 12-ét követő napokban nem a magyar jobboldal omlott össze, csupán az idők folyamán hiperpofátlanná vált NER-rendszer, és az azt működtető Fidesz, amely tagadhatatlanul része a jobboldali erőtérnek, de ha valódi jobboldaliként az esszenciát helyezzük a fókuszba, és eltekintünk a mennyiségi vetületektől, csupán periférikus része. Szóval óva intünk mindenkit, hogy a magyar jobboldalt összekösse egy szakadékba zuhanó párttal. Ez óriási taktikai és stratégiai hiba volna…

Mi a jobboldaliság esszenciája? Mi a létszemléleti, világnézeti alapállásunk?

Mielőtt bármiféle struktúra megalkotásában kezdünk gondolkozni, vagy szervezetek közötti összefogásról, kapcsolódási hálóról beszélünk, szükségét látjuk körvonalazni, mit is tekintünk jobboldalnak. A kérdést messzebbről indítjuk, és nem politikai fogalomként, hanem az emberi minőség oldaláról ragadjuk meg a témát; onnan vezetjük le a világhoz és a politikumhoz való viszonyunkat is. A pusztító modernitás hatása évről évre erősebben tapasztalható, éppen ezért nem szabad megspórolni az eszmei tisztázást, annak kifejtését, hogy mit képviselünk, mit is jelent számunkra a jobboldaliság. A főbb szellemi és eszmei alapvetések egyértelműsítése nélkül a mozaikjobboldal jelenleg legfeljebb Tisza-ellenesség, jobb esetben is csupán ellenbaloldaliság formáját öltheti magára. Teljesen az sem világos, hogy mivel nem értünk egyet, ki nem lehet a mozaik része. Egy olyan puzzle-t akarunk kirakni, amelyről elképzelésünk sincs, hogyan néz ki valójában, de arról sincs tudomásunk, hogy kikből áll ez a mozaik, kinek van helye a képen. A populista válaszban, hogy „természetesen mindenkinek”, nem hiszünk…

A XIX. században kialakult, a Horthy-korszakban centrumba került „Isten, haza, család” hármas jelszava jó kiindulási alap lehetne a tisztázáshoz. Ehhez képest a sokak által a magyar jobboldal vezetőjének tekintett Orbán Viktor számos nyilatkozatában, többek között a kötcsei beszédében is elmondta, hogy a jobboldal csupán három dologban ért egyet: abban, hogy nem vagyunk gyarmat, azaz a szuverenitásunk az elsődleges; a második a szabadságvágyunk; a harmadik pedig az, hogy ragaszkodunk a hagyományainkhoz. Az első kettőt talán nem feltétlenül kell külön magyarázni, azonban a harmadik kitétel mindenképpen definiálatlan, hiszen a hagyomány(ok)nak is különböző szintjei vannak. Mi természetesen a tradicionális, szellemi hagyományokat képviseljük, leginkább úgy, hogy a maga helyén a többi hagyományrétegnek is tulajdonítunk szerepet. A probléma abban van, hogy a fideszes hagyományértelmezés a magasabb szintek felé mindig is érzéketlennek mutatkozott, illetve szinte kizárólag a népi és egyéb alacsonyabb hagyományszintek irányába történő elköteleződését arrogálta. Az orbáni meghatározást így nem tudjuk elfogadni, mert a legfontosabb, szellemi vetület hiányzik, vagy legalábbis látens módon van jelen csupán.

Mindenki unásig ismeri a jobb- és baloldal megnevezések eredetét, amelyek a XVIII. századi francia nemzetgyűlés ülésrendjéből erednek. Bár e kifejezéseket csak ekkortól alkalmazzuk, az általuk szimbolizált antagonisztikus ellentét valós, a történelem kezdeteiig visszavezethető, és minden ezzel ellentétes híresztelés ellenére napjainkban is fennáll. Még akkor is, ha ez az aktuálpolitika, a pártpolitika terében már alig-alig jelentkezik az erővonalak abszolút balra tolódása miatt. László András jegyzi meg találóan: „Az első baloldali – mint mondják – maga a Sátán volt. E mondás komplemenseként azonban az is felvetődött, hogy az első jobboldali viszont — maga az Isten.” A jobb és bal megnevezés ugyan több szempontból nem igazán szerencsés, például mivel arra enged következtetni, mintha ez a két fogalom egymás szükségszerű kiegészítője volna. Szerencsés viszont abból a szempontból, hogy számos nyelvben – így a magyarban is – a jobb és a bal (dexter/sinister, rechts/links etc.) nemcsak oldalakat, irányokat jelöl, de értéket is hordoz, minőségi meghatározottságú.

Fontos tisztázni, hogy a korunkban szinte evidens módon analógiaként kezelt „jobboldali”, „nemzeti oldali” és „konzervatív” fogalmak messze nem ugyanazt takarják, nem szinonimák. A (vegytiszta, tradicionális) jobboldaliság a mi felfogásunk szerint a Tradíció, a hamvasi őshagyomány, a sophia perennis társadalmi, politikai vetülete, a fény erőinek a világnézete. A natiohoz, a nemzethez való tartozás tudata a jobboldaliság része, de csupán egy szelete, amely jelentős, de nem a legfontosabb szférák közé tartozik az alább részletesen taglalt tradicionális identitások hierarchiájában. A konzervativizmus szorosan kapcsolódik a jobboldalisághoz, de nem világnézet, hanem egy abból fakadó viszonyulás, alapállás. (Mondjuk ezt annak tudatában, hogy napjainkra számos olyan ideológia létezik már, amely önmagára valamiféle konzervativizmusként hivatkozik. A spektrum kifejezetten széles, a paleokonzervatívoktól a konzervatívnak egyáltalán nem nevezhető neokonzervatívokig terjed.) A konzerválás hajlama azonban önmagában nem erény, mert egyáltalán nem mindegy, mit akarunk konzerválni. Ahogy Moeller van den Bruck írja: „Konzervatívnak lenni nem a közvetlen múlttól való függést jelenti, hanem az örök értékek élését.” Tehát a helyes módon megélt konzervativizmus az ideákra koncentrál, és tiszteli ugyan a formákat, de azokhoz nem ragaszkodik mindenáron.

Élesebbre állítva, a tradicionális értelemben felfogott jobboldaliság spirituális állásfoglalás, sőt állásfoglalás a spiritualitás mellett; a transzcendens, metafizikai, isteni szférából a Tradíció által áteredő világrend, és az ehhez kötődő világnézeti rendszer, amely centrális és axiális, a középponthoz, a tengelyhez, a kinyilatkoztatott isteni princípiumokhoz a lehető legközelebb helyezkedik el a társadalmi, politikai téren belül. A közmeggyőződéssel ellentétben a spirituális értelemben felfogott politikai centrum nem a jobb- és baloldal között található, hanem a jobboldalnak a baloldaltól legtávolabb eső részén. Ez azt is jelenti, hogy minél inkább baloldali egy eszme, annál távolabb esik a divinális kinyilatkoztatástól, és nem csupán horizontálisan, hanem lefelé, az infernális szférák irányába is.

A jobboldaliság talán legfontosabb kulcsszavai az Isten, a Törvény, a Rend, a hierarchia, az erény, a szabadság, a rassz, a monarchia, az arisztokrácia, a meritokrácia, az állam és a nemzet. A jobboldali ember a sursum vivere jegyében felfelé él, metafizikai, spirituális irányultságú, a transzcendens felé törekszik. „A világ törvényhozója Isten” – írja de Maistre, ebből az is következik, hogy a valódi törvények isteni eredetűek. A jobboldali felfogás szerint a világunk alapja a rend és a hierarchia, amely utóbbi nem szimpla alá-fölérendeltségi viszonyt jelent, hanem egy olyan „szent uralmi rend”-et, amelyben mindenki a képességei és érdemei által kiérdemelt pozíciót foglal el, azaz a legteljesebb értelemben véve a helyén van. A tradicionális jobboldaliság szorosan összefügg bizonyos erények (virtus) gyakorlásával. Az egyféle, mindenkire azonos módon érvényes szabadság a modernek egyik legfőbb téveszméje. A jobboldaliság az egy, absztrakt szabadságeszmény helyett a konkrét szabadságok pártján kell, hogy álljon. A létrendileg különböző szinten lévő embereknek egyenlő jogokat biztosítani diabolikus, emberellenes, sőt Istenellenes tendenciákat tükröz. A jobboldali elképzelések szerint a hatalom Istentől – nem a néptől – ered, amelynek földi képviselője az Isten kegyelméből uralkodó monarcha, aki a meritokratikus módon, érdemek alapján létrejövő arisztokráciára, a legkiválóbbakra (aristoi) támaszkodik. A gazdasági térben nemcsak a kommunisztikus, de a kapitalisztikus modellek sem összeegyeztethetőek a jobboldali szellemmel, igenelhető viszont a korporativizmus, a hivatásrendiség. Fontos, hogy a fenti kitételek egy része jelenleg is megvalósítható, mások azonban egyelőre csupán elvi szinten képviselhetők, képviselendők; ám ettől nem kell megijednünk!

Létszemléleti alapon tehát, aki ateista-materialista, az nem lehet jobboldali. Világnézeti alapon vizsgálódva, aki demokrata és egyenlőségpárti, szintén nem lehet jobboldali. Vallási és metafizikai-eszkatológiai alapról szemlélődve a cionisták úgyszintén nem lehetnek jobboldaliak. Magabiztosan kijelenthetjük, hogy aki a modernitás dogmáiban hisz, ezek szerint él, az nem lehet jobboldali a politikában sem. Aki ugyanúgy él, mint bármelyik fogyasztó, ugyanazokat a zenéket hallgatja, ugyanazt a tévéműsort nézi, ugyanazokat a tévtanokat vallja, az nem jobboldali, csak tetszik neki a jobboldaliság egy-két vonása, és lózungszerűen pufogtatja azokat.

Ezen alapvetésekből fakad a HVIM – Magyar Ellenállás küldetése is: nem a más szervezetekkel való összefogás lehetőségét keressük elsősorban, hanem a Tradíció megmaradt erőit akarjuk összegyűjteni és integrálni. Nem is feltétlenül egy mozgalom, vagy szervezet keretein belül, hanem egy láthatatlan, finom szövésű hálóban, szellemi szövetségben. Az út pedig nagyon is egyértelmű: először az egyénnek kell jobboldalivá válnia, magát kell restaurálnia, el kell mozdulnia az Eredet, az Aranykor irányába, egyfajta archaikus – ám semmiképpen nem anakronisztikus – embertípust kell megvalósítania. Közösségben, politikában, államban csak ezt követően lehet gondolkozni. Minden szervezet, mozgalom ezen a téren bukik el: jobboldali akciót nem lehet baloldali emberekkel végrehajtani; baloldali szemléletűekkel nem lehet jobboldali politikát folytatni; kiképzés nélkül nem lehet csatába küldeni a csapatokat.

A magunk részéről a működést tekintve egy integratív, formafeletti és univerzális jobboldalban hiszünk, amit úgy lehet körülírni, hogy elsődlegesen a princípiumokra, az őselvekre, az időfeletti eszmékre helyezzük tekintetünket, és nem az időben megnyilvánult formákhoz igazodunk. Az elvekhez kell hűnek lenni, nem egy adott megnyilvánulási formához. Nem képviselünk időben megnyilvánult „jobboldaliságokat”, ideológiákat, hanem ezek örökérvényű tartalmi esszenciáit vizsgáljuk olyan szempontból, mennyire állták/állják ki az idők próbáját. Amennyiben van bennük olyan elem, amely alkalmazható a jelenkorban, azt felvállaljuk és zászlónkra tűzzük. A jobboldal jelenleg adós egy olyan ideológiával, amely úgy ad választ a jelen főbb államelméleti kérdéseire, geopolitikai és gazdasági természetű kihívásaira, hogy a szellemi hagyományokat is teljeskörűen szem előtt tartja. Ennek híján mi jelenleg világnézettel és főként létszemlélettel foglalkozunk, nem a múlt valamely letűnt formájának parazsát őrizgetjük.

Az integratív szemléletünk a tradicionális identitások összefogására, képviseletére, védelmére épül: aki akár egyetlen hagyományos identitás védelmében fellép, az már szövetségesünk lehet az adott területen, ha és amennyiben nem támadja a többi, ugyanazon oldalon található, ám másik harcállásban lévő alakulatot. A felforgatás baloldali erőinek ugyanis egyik elsődleges célja az ember porba rántása, az elbukás előkészítése, a tradicionális identitások támadása, lerombolása, elpusztítása révén. A jobboldali ember feladata viszont ezen identitások képviselete és védelme. A tradicionális identitások szintjeit az alábbi módon vázolhatjuk fel:

* Létszemléleti identitás: az ember vagy a Tradíciót képviseli vagy valamely ál- és ellenhagyomány szekerét tolja;

* Vallási identitás: valamely tradicionális valláshoz, Európában praktikusan a kereszténység valamely hagyományos irányzatához tartozás;

* Rasszidentitás: itt beszélhetünk szellemi, lelki és fizikai rasszról;

* Kulturális identitás: az európai, illetve a sztyeppi kultúrkör kettős örökségének továbbvitele;

* Birodalmi identitás: a birodalmi idea igenlése, illetve a Magyar Birodalom helyreállításának képviselete;

* Nemzeti identitás: a hungarus-tudat feltámasztása és a magyar nemzettudat megőrzése;

* Nemi identitás: az ember férfi vagy nő, harc az LMBTQP-lobbi és a genderideológia ellen;

* Emberi identitás: védekezés a transzhumanizmus és a hasonszőrű romboló ideológiák támadásai ellen.

A HVIM mint szövetséges?

A HVIM – Magyar Ellenállás eddig is számtalan szereplővel, szervezettel működött együtt, a „legradikálisabbaktól” a polgári vonalig bezárólag, és ez a kapcsolati hálónk folyamatosan, organikus módon épül, erősödik. A jobboldalon kis túlzással szinte bárkivel szívesen működünk együtt akkor is, ha nem mindenben értünk egyet. Sőt, az együttműködéseink alapját sok esetben csupán gyakorlati szempontok adják, hajlandóak vagyunk ügyek mentén megvalósuló kooperációkra is.

Időnként olyan kritikák is megtalálnak minket, hogy túlzottan kitartunk egyik vagy másik szövetségesünk mellett. Itt kell citálnunk a hármas jelszavunkat – Hit, Hűség, Bátorság –, amelynek második szava arra is utal, hogy ha bajtársi alapon elköteleződünk más szervezetek vagy személyek mellett, akkor azok mellett kitartunk mindaddig, amíg az alapvető bajtársiasság viszonzásra lel, és amíg a másik fél részéről nem történik eszmei szintű árulás. A HVIM – Magyar Ellenállás nagyon jó szövetséges, viszont rossz ellenség...

A pártpolitika kérdését már nem egyszer érintettük, és kellően kiveséztük azokat a kihívásokat, problémákat, amiket ez a terület rejt. Itt csak annyit jegyeznénk meg, hogy tudomásul kell vennünk, a közbeszédet a pártok uralják, a politikára döntően a pártok vannak hatással, és Magyarországon a civil kultúra, illetve a mozgalmak tere korlátozott. Ezért szükséges, hogy legyen pártképviseletünk. Mi sem vagyunk a pártok ilyen jellegű és szintű uralmának üdvözlői, és a pártokrácia mint megvalósult rendszer hívei, de természetes szövetségeseinkként tekintünk mindegyik nemzeti radikális pártra, hiszen organikusan ezek a jobboldali mozgalmakból és bajtársi közösségekből nőttek ki.

Mégis merre az előre?

A mozaikjobboldal kérdésének további boncolgatását tekinthetnénk egyfajta intellektuális maszturbációnak, gittrágásnak és úgy általában pótcselekvésnek is, ám kijelenthetjük, hogy annyiban pozitívumként értékeljük a kialakult diskurzust, amennyiben a jobboldaliság mibenlétének kérdéseire tereli a figyelmet, és ezek a szólamok a szélesebb társadalmi nyilvánosságot is elérik, elérhetik. Reményeink szerint a polémia nemcsak a technikai kérdésekre terjed majd ki, hanem az elvek és eszmék tisztázására is.

Azt reméljük, kedvező klíma alakulhat ki a diskurzus által az újabb kapcsolódások, kapcsolatok és szövetségek megköttetésére, de arra is jó lehet ez a pezsgés, hogy legalább névleg egységbe (lásd a baloldal népfront-politikáját) tömörítsen bizonyos jobboldali erőket. Emellett megerősítheti az együvé tartozás érzését, a közösség, a közös érdekek, célok feltételezését, felfedezését. Ahogy azt fentebb is megállapítottuk, a jobboldal eddig is a mozaikjobboldal-koncepcióban felvázoltakhoz hasonlóan működött, de eddig „nem volt neve a gyereknek”. A névadás azonban a teremtés része, egyfajta mágikus hatással is bír. A név által talán könnyebb megélni a hasonlóságot, és kijelölődhet egy olyan kategória, körvonalazódhat egy olyan térfél, amelyhez lehet csatlakozni, vagy éppen amit el lehet utasítani.