Élmény és emlék - Milyen felnőtté válik gyermekünk ezek nélkül?

Miért fontos egy gyermeknek az emlék és az élmény? Mindegy vajon, hogy mi az, csak boldognak lássuk őt? Lesz vajon nekik annyi, mint amennyi nekünk volt? Hogyan szerezzek valódi örömöt a gyermekemnek? Mi történik, ha nem hagyjuk őket elesni vagy "túl fehéren" tartjuk? Egy Vármegyés Anyuka gondolatai a „túlféltésről”, emlékekről és élményekről.

Gondoljunk vissza a gyermekkorunkra. Én például a 90-es években születtem. Nem volt internet, telefon, nemhogy napi szinten, de egyáltalán. Egy tévénk volt, és annak nézése is egy közös program volt talán 2-3 hetente, az is VHS kazettáról egy mesét takart. Hogy mit csináltunk szabadidőnkben? Élményeket szereztünk, valódi élményeket. Nyáron az egész napot a szabadban töltöttük, úgy kellett berángatni minket enni. Óvodában már mindenki tudott biciklizni, mert volt ideje és kedve a szüleinknek velünk foglalkozni, így megtanítottak minket rá. Az utcában ismertük az összes szomszéd gyereket. Ha kisiskolásként tanítás után nem mentünk haza, hanem átmentünk játszani egy baráthoz, akkor a reggel kapott 20 vagy 50 forintost használva egy telefonfülkéből hazatelefonáltunk, hogy ne várjanak. Tudtuk kívülről nemhogy a saját otthoni telefonszámunkat, de az összes barátunk vezetékes számát. Ha mégse, hát kikerestük a telefonkönyvből.

Ma egy kisiskolás még a nagyszüleit se tudná felhívni. Miért? Mert ha kezébe is kerül a telefon, akkor se arra használja, amire való. Játszik rajta, TikTok-ozik, YouTube-on nézelődik. De ha megkérnéd, hogy üsse be a mentők számát, és mondja el: hogy hívják, hol lakik és kik a szülei, nem tudná megtenni.

Vajon a gyermekek a hibásak? Elvárjuk tőlük azokat, amiket mi megtettünk ennyi idősként, de amikor ők nem tudják teljesíteni, leszidjuk őket? Holott csak saját magunknak köszönhetjük azt, hogy milyen a gyermekünk.

• Veled leültek a szüleid társasjátékozni vasárnaponként, és jó volt. Te miért nem ülsz le a gyermekeddel?

• Neked megmutatták, hogy a parkban melyik magasságú fa az, amire felmászhatsz, és melyik a veszélyes, amire már nem engedtek fel. Te miért nem mutatod meg a gyermekednek?

• Te a konyhai rendetlenség közepén, a pulton ülve kavartad a palacsinta tésztát, és utána segítettél anyukádnak takarítani is. A gyermekednek miért nem adod meg ezeket a tapasztalatokat, élményeket?

Bele se gondolunk, hogy az, amit mi átéltünk, megéltünk, megtapasztaltunk, azért volt, mert foglalkoztak velünk a szüleink, és hagytak minket megélni ezeket. Ha azt akarjuk, hogy a gyermekünknek hasonló élményei, tapasztalatai és emlékei legyenek, akkor foglalkozni kell vele. 

Hogy mi a valódi élmény? Nem kellenek tudományos kutatások ahhoz, hogy józan paraszti ésszel megértsük: egy gyermeknek az okostelefon nyomkodásától nem lesz se élménye, se emléke. 

Ismerek egy családot, ahol az óvodás és kisiskolás gyermekekre is érvényes, hogy nem néznek tévét, de valójában a szülők se. Havonta egyszer szerveznek egy "házimozit", ami abból áll, hogy berendezik a nappalit: kivetítő, nassolni való, üdítő, és az egész család megnéz egy egész estés mesefilmet. Együtt. Na, ez élmény a gyermeknek. De ha ezt minden nap megkapja, ráadásul senki nincs vele, csak lerakják elé a laptopot azzal a felhanggal, hogy "tessék, itt van, nézheted, ez aranyos mese", akkor még ha valóban aranyos és értékeket átadó meséről is van szó, a gyermeknek nem fog különlegesnek, élménynek vagy emléknek számítani, mert napi rutinná vált. Nem beszélve arról, hogy élményt gyermekként, egyedül szinte lehetetlen szerezni. Mindig kell mellénk valaki: barát, testvér, család.

Többször hangsúlyoztam már, hogy ha mesére adjuk a fejünket, mindig ellenőrizzük le, milyen tartalmat adunk gyermekünk elé. 

Saját példa a legjobb példa. Nemrég elkészült a Csongor és Tünde mesefilm adaptációja. Én a regényt elképesztően szeretem, ezért nem csoda, hogy alig vártam a belőle készült mesefilmet. Elsőnek, ajánló alapján jónak ígérkezik, Dargay Attila rajzai elragadóak és kellemesek. Sajnos 3 gyermek mellett a moziba nem jutottam el, de amint elérhető lesz online, bizony meg fogom nézni. Gyerekek nélkül. Hogy miért?

Egyrészt a mai filmipart szinte mindenhol behálózta már a modernista propaganda, az LMBTQP-lobbi vagy a tartalom nélküli, profitorientáltság. De olyat is láttunk már, hogy egy nagyon is értékes könyv nevével robbant be egy film, csak épp a tartalom lett teljesen más, magyarán a könyvből származó hírnév farvizén próbált beevezni.

Másrészt nagyon fontos figyelembe venni, hogy milyen gyermekünk személyisége. Én ismerem a határaikat, vagy hogy mitől ijednek meg. Ha előre megnézem a mesét, tudni fogom, hogy pozitív vagy negatív hatással lesz rájuk; lesz-e kérdésük, mert valamit nem értenek (fel tudok rá készülni, ha mélyebb tartalomról van szó). Tudni fogom azt is, hogy lesz-e benne olyan rész, ami az ijedősebb gyermekemnek a tűréshatárán belül van-e. Ha pedig úgy döntök, hogy megnézzük együtt a gyerekekkel, legalább lesz egy közös "mozizás" nálunk, meg tudjuk beszélni, ha kérdésük adódik, élvezzük az együtt töltött időt.

Nem kerül felesleges erőfeszítésbe leellenőrizni előre azt a tartalmat, amit a gyermekünk nézni fog. Ellenben, ha nem tesszük meg, visszafordíthatatlan károkat is okozhatunk neki. A gyermekek lelki világa rendkívül érzékeny. Minden érinti őket, mindenre reagálnak, de nem tudják még irányítani, illetve csak nehezen. Főleg, ha óvodás korú gyermekekről beszélünk.

Jonathan Haidt A szorongó nemzedék című könyvében azt állítja, hogy párhuzamosan azzal, ahogy a nyugati társadalmakban elkezdték túlságosan védeni a gyerekeket a valódi világgal szemben, addig a digitális/online világban alig foglalkoztak a védelmükkel, holott ott sokkal nagyobb veszélyeknek vannak kitéve. Sokat ír arról, hogy az 1980-as évektől kezdve a gyerekek egyre idősebben és egyre kevesebbet játszhattak szabadon, szülői felügyelet nélkül. Ez pedig befolyásolja azt is, hogy ezekből a gyerekekből milyen felnőttek lesznek. Élmény és emlékek híján.

Haidt arra is kitér könyvében, hogy a szabad játék olyan kockázatokat rejt magában, ami egy gyermeknek szükségszerű. Sokkal fontosabb, „mint a szigorú-óvó szülői szemek előtt zajló játék.” Hogy pontosan miért? Kutatások tucatja mutatott rá az elmúlt évtizedekben, hogy a kockázatot (nem veszélyt!) jelentő játék kiemelt fontosságú a gyermekek mentális, érzelmi fejlődése szempontjából. A Nature közzétett egy összefoglalót, hogy pontosan mit is befolyásol a szabad játék: fejleszti többek között a gyerekek térbeli tudatosságát, koordinációját, növelik a magabiztosságukat és a bizonytalanságokkal szembeni ellenállóképességüket. Ami pedig szintén nem elenyésző szempont, hogy sokszor a gyermekek jobban ismerik saját határaikat, mint maguk a szülők. Velem is fordult már elő, hogy megijedtem, amikor a 3 éves kislányom a játszótér legmagasabb mászókájára kezdett el felmászni, de a nagytestvére megnyugtatott, hogy ő már arra többször felmászott, amikor a nagynénivel voltak ott, így ne aggódjak. 

Elképesztően fontos, hogy a gyermek saját maga tapasztalja meg határait. Az ilyen lehetőségek keresése, feszegetése sokkal bátrabbá is teszi őket. A gyerekeknek annyira kell biztonságban lenniük, amennyire szükséges, nem pedig annyira, amennyire lehetséges.

Helen Dobb, a brit Exeter Egyetem kutatója felhívta a figyelmet, hogy a kockázatvállalás nem olyan dolog, amit parancsszóra elvégeznek a gyermekek. Maguknak kell eldönteni, hogy akarják. A szülő feladata pedig csupán annyi, hogy megteremtse a megfelelő környezetet a játékhoz, majd hagyja a gyermeket felfedezni tisztes távolból.

Legtöbbször a gyermekek mind az élményt, mind az emléket a szabad levegőn tudják megtapasztalni és megszerezni. Adjuk hát meg nekik a lehetőséget, mozduljunk ki velük a természetbe, és hagyjuk őket élni, mert gyermekeinket egy egész világ várja a képernyőn kívül.

Göncziné Csaba Zsuzsanna óvodapedagógus