Trianon valódi oka a sovinizmus elterjedése volt

Kolonits László, a HVIM – Magyar Ellenállás vezetősági tagjának, a DuoGladii főszerkesztőjének 2026. június 4-én, Szombathelyen, a trianoni emlékhelyen a Mi Hazánk helyi megemlékezésén elhangzott beszéde.

Néhány napja a délvidéki Szabadkán – amely a XIX. század végén és a XX. század elején Budapest és Szeged után a harmadik legnagyobb népességű magyar város volt –, annak központjában egy ballagó magyar diák nyakából rángattak le szerb diákok egy magyar lobogót, amit azon helyben, a város centrumában fel is gyújtottak.

Ugyanezekben a napokban a partiumi Nagyváradon, Szent László lovagkirályunk városában sunyi módon, a hajnali órákban a román hatóságok áttörték a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság falát. Az épületbe hatolva jogtalanul, a joggal visszaélve kilakoltatták Fejes Rudolf Anzelm apátot, prépost-prelátust. Történt mindez abban a városban, amely a dualizmus korának harmadik legfontosabb kulturális központja volt Budapest és Kolozsvár után, ahol azonban mára 21% alá csökkent a magyarok aránya.

Felvidéken a mai napig érvényben vannak a két világháború között Csehszlovákiában élt németek és magyarok jogfosztására megalkotott Beneš-dekrétumok. Mi több, a múlt év végén Szlovákiában kriminalizálták, legfeljebb hat havi börtönnel büntetik a dekrétumok tagadását.

Tovább folyik a kárpátaljai magyarság ukránok általi kényszersorozása. A sajtóba ugyan heti egy-két elhunyt neve szerepel, csupán a legszomorúbb, legbrutálisabb esetekről számolnak be, de Kárpátalján megfordulók beszámolói alapján a temetők tele vannak az orosz-ukrán háborúban elhunyt magyarok sírköveivel. Olyan konfliktusban áldozzák fel a helyi magyarságot, amihez az égegyadta világon semmi közük nincs.

Ezekből az esetekből is láthatjuk, amelyek a jéghegy csúcsát jelentik csupán, hogy Trianon tragédiája nem utalható szimplán a múlt eseményei közé, jelenvaló, érzelmi alapállástól függetlenül tátongó, vérző seb a magyar nemzet testén. Ezek az esetek is azt mutatják, hogy e kérdés nem csak néhány korszerűtlen, avíttas, múltba révedő ember mániája, hanem a mai napig a Kárpát-medence égető problémája.

Jól emlékszem – és ahogy elnézem, vannak itt jónéhányan ezzel ugyanígy, a mai fiatalok pedig talán el sem hiszik –, a kommunista reflexekkel bőségesen átszőtt ’90-es években, illetve a 2000-es évek elején Trianon olyan szintű tabutéma volt, hogy a fasizmus bélyege nélkül beszélni sem lehetett róla. Amikor középiskolás koromban Nagy-Magyarországos pólóban mentem ki az utcára, lépten-nyomon megvető tekintetek kereszttüzébe kerültem. A nemzeti radikális oldal kitartó tevékenységének köszönhetően ez a tabu ledőlt, ami sikertörténet, de ez a feladatunk első lépése volt csupán.

Trianon említése a hétköznapok részévé vált ugyan, de a hatalom máig nem tudja, hogyan nyúljon a témához. Történtek jobb-rosszabb kísérletek, próbálkozások, mint a kettős állampolgárság vagy az ünnepként értelmezett „Nemzeti összetartozás napjának” bevezetése, de ezek a külhoni magyarság Trianonban gyökeredző problémáit nem voltak képesek orvosolni, a nemzetegyesítés kérdéseit sem oldották meg, de többnyire még flastromak sem nevezhetőek.

Eközben rohantak az értékes évek, és az oktatás-nevelés terén is csupán odáig jutott az elmúlt másfél évtizedben a kétharmados „nemzeti” kormány, annyira volt hiteles az ezzel kapcsolatos üzenet, hogy a fiatalok „Nekem is fáj Trianon, hű, de nagyon fáj” típusú élcelődéseivel teltek meg a közösségi médiafelületek. Ezekhez kapcsolódóan pedig ment az idétlen, Z genezációs rihegés-röhögés.

Na de hogy jutottunk ide, hogyan jutottunk el oda, hogy a középkori Európa egyik vezető hatalma, mi több, birodalma, az Archiregnum Hungaricum, a császárságokkal gyakorlatilag azonos szinten kezelt Magyar Főkirályság, amely összeforrott egy nagyrészt tökéletes földrajzi egységgel, a Kárpát-medencével, szóval hogy jutottunk el oda, hogy ez a megbonthatatlannak, tökéletesnek látszó egység megbomolhatott? Hogy ezt az államot a XX. század elején szétdarabolhatták?

Lehet emiatt okolni tatárt, törököt vagy a nemzetidegen szabadkőmívességet, és nem hibázunk nagyot, ha felvetjük ezek felelősségét. A legsúlyosabb felelősség azonban a Nyugatról importált sovinizmust terheli. A magyarság eredendően a sztyeppi birodalmak közegéből származott, így sajátos államszervezési rendszert is hozott magával. A sztyeppi nomád birodalmak alapvető működési elve volt, hogy a meghódított népeket automatikusan betagozták az államszervezetbe, és az újonnan csatlakozók az elővédet adták, első sorban harcoltak a következő háborúk során.

Minden félremagyarázási kísérlettel ellentétben ez az eredője, valódi értelme a Szent István királyunk intelmeiben szereplő, sokat idézett mondatnak, miszerint „ az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.” Ezt én a sztyeppi birodalmak szemléletének egyértelmű továbbéléseként értelmezem.

Később, a középkori Magyar Királyság is soknyelvű volt. Bizonyos népeket itt találtak eleink, másokat befogadtak. A saját falujában mindenki a saját nyelvét használta, de a szomszéd faluban, még ha más is volt az anyanyelv, azért a tojást és a kenyeret meg tudták vásárolni, alapvető dolgokról el tudtak társalogni.

Az anyanyelvtől függetlenül a Szent Korona alattvalója, a magyar politikai nemzet része volt a királyság minden polgára. Az úgynevezett hungarus-tudat független volt a nyelvtől és az etnikus származástól.

A modern, nyugati típusú sovinizmus megjelenése előtt sosem merült fel, hogy a Felvidéken élő tótok ne lennének a magyar politikai nemzet részei. Kulturálisan szinte el sem különültek a magyarságtól, magyaros dallamokkal énekelték a tót nyelvű népdalaikat, és még hosszan lehetne sorolni a kultúra közös elemeit. A kárpátalajai ruszinok is együtt lélegeztek a magyarsággal. A talán legproblematikusabb erdélyi oláhokat pedig a művelődési helyzetük miatt is választották el fényévek a regáti románságtól.

Bár a Magyar Királyságnak 1102 óta, Könyves Kálmán királysága idejétől csak társult országa volt a Horvát Királyság, mégis a horvát és a magyar nemesség szinte teljesen egybeolvadt, amit jól példáz többek között a Zrínyi (horvátul Zrinski) és a Frangepán (horvátul Frankopan) család történelmi szerepe. De még érdekesebb a magyarsághoz különösen erős szálakkal kötődő, Zágrábtól délre élt túrmezei, turpoljei nemesség helyzete.

A XIX. században azonban a feje tetejére állt a világ. A nyugati típusú sovinizmus megjelenésével repedések keletkeztek a Magyar Királyság testén, az állam szövete fesleni kezdett. Hibás volt ebben a tót, az oláh és a rác, de ugyanolyan hibás volt a magyarság is. A magyar elitnek a reformkortól a dualizmuson át az I. világháborúig elég volt három liberális nemzedék ahhoz, hogy a középkori örökségünket eltékozolja, elherdálja, a magyar nemzetállam álságos jelszavának örve alatt akaratlanul is elősegítse a Magyar Birodalom feldarabolását.

Tudom, mást akarnak hallani, de a revíziónak – amely minimálisan etnikai alapon állhatna, maximálisan pedig a történelmi jogra alapozva, a „mindent vissza” elve mentén valósulhatna meg – jelen körülmények között minimális az aktualitása. Reálisan legfeljebb egy-egy kisebb korrekció kerülhetne szóba. Viszont Európa, ezáltal a magyarság problémái is sokkal hatalmasabbak annál, hogy az erőnket elforgácsolhassuk az egymás közötti huzakodással. Sem az idők nem állnak úgy, sem a magyarság katonai és politikai ereje, sem pedig a fertilitási rátája nem tenne lehetővé egy érezhető mértékű revíziót. Ahhoz, hogy itt tartós, nem a fegyverek erején nyugvó, nem elnyomáson alapuló birodalmat lehessen felépíteni, szükség lenne egy magasrendű vízióra, egy átadható mítoszra is, amely gravitációs térként működne, amely mágnesként vonzaná a Kárpát-medence központi és egyben legnagyobb népéhez, a magyarhoz a többieket. A tótot, a rutént, a rácot, az erdélyi oláhot.

Jelenleg úgy állunk, hogy a Kárpát-medence, illetve Európa népeivel több a közös érdekünk, értékünk, mint az ellentétünk. Az ellenségeink pedig hatalmasak. Ezt az érdekközösséget fel kell ismerünk az olyan pusztító influenciák, erők ellen folytatandó hatékony küzdelem érdekében, mint a transzhumanizmus, a woke- vagy a gender-ideológia. Ha ezeket a veszélyeket át tudjuk vészelni, vissza lehet majd térni a Kárpát-medence területi kérdéseire. A remény nincs veszve, a 150 éves török uralom után is talpra állt az ország, Trianon pedig még csak 106 éve történt.

A mindenkori magyar kormány legfontosabb feladata addig is a külhoni magyarság viszonylatában, hogy őket a különböző trianoni utódállamok sovinisztáitól megvédelmezze, a szülőföldjükön való boldogulásukat, gyarapodásukat elősegítse. Ne lehessen többé magyar zászlót égetni Szabadkán, templomot rombolni és rabolni Nagyváradon, élvezzenek védelmet a Beneš-dekrétumok ellen a felvidéki magyarok, és a kényszersorozások alkalmával ne vigyék el a kárpátaljain véreinket! Ezeket a feladatokat egy szuverén magyar kormánynak meg kell oldania! Emellett pedig készülnünk kell a világtörténelem legkegyetlenebb küzdelmére, amely a lelkekért, a mi lelkeinkért folyik majd…