Hogyan emlékezik meg a HVIM az elhunyt bajtársakról? Tíz év elteltével is megemlékezünk Kónyi-Kiss Domonkosról és Simon Péterről, ami csak úgy lehetséges, hogy testvériségként tételezzük magunkat és hiszünk abban, hogy a bajtársaink halála nem értelmetlenül történik. Az augusztus 20-ai évforduló után sor került az Országos Összetartásunkra is, ami egyben egy „újjászületés” is volt a Vármegye számára, hiszen olyan szabályrendszer került az eddigieknél még világosabban lefektetésre, ami által tényleg már csak a legjobbak előtt áll nyitva a HVIM.
Azon túl, hogy Szent István művét, az Apostoli Magyar Királyság alapítását ünnepeljük augusztus 20-án, minket, vármegyéseket 10 esztendeje egy más alkalom is megemlékezésre szólít: testvéreink, Kónyi-Kiss Domonkos és Simon Péter ugyanis ezen a napon tértek meg a Teremtőhöz. Tíz évvel ezelőtt ugyanazon a helyen gyűltünk össze Domonkos ravatala körül, mint idén. Akkor egy ígéretet tettünk Szent László szobránál állva, hogy minden évben e napon Székesfehérvárra jövünk, hogy lerójuk tiszteletünket két bajtársunk emléke előtt. Ezt az elmúlt évek mindegyikében megtartottuk, és a jövőben sem lesz másként.
Szent László szobránál Kónyi-Kiss Botond, a HVIM alelnöke megemlékező beszédében méltatta a két, fiatalon elhunyt vármegyést. Mint mondta, életük, munkásságuk és emberségük nagyságának bizonyítéka az, hogy évről évre olyan ifjú vármegyések jönnek el megemlékezni róluk, akik nem is ismerhették őket, hiszen kisgyermekek voltak még az ő életükben, de ennek ellenére itt vannak, mert úgy érzik, hogy emlékük előtt személyesen kell tiszteletet adjanak.
Azoknak, akik ismerték őket, és azoknak, akik csak jelen beszámoló olvasásakor hallanak róluk, egyaránt álljanak itt Kónyi-Kiss Botond megemlékező szavai:
“Simon Péter élete a mindenre elszánt akarat példája. Egy olyan őserő lakozott benne, ami a rendíthetetlen hűségével együtt a tökéletes harcos archetípusát keltette életre benne. Ezzel az erővel pedig művészien tudott bánni: kardjával, tollával és szavaival egyaránt képes volt olyan csapást mérni, mint malomkő a tojásra, és tudott olyan finoman bánni, amire csak a legnagyobb szívű férfiak képesek.
Kónyi-Kiss Domonkos az egész életet átható, hivatásként megélt küzdelem ragyogó példáját adta nekünk. Akik ismerték, tudják, hogy hatalmas feladatokat vállalt, sokszor óriási terheket vett a vállára, de ennek ellenére soha egy pillanatig sem volt gondterhelt, levert vagy hitevesztett, és főképp, soha nem fordult meg a fejében, hogy letegye ezeket az önként vállalt feladatokat. A szent célnak áldozott élet és a fogyhatatlan derű tökéletes egységét valósította meg életében. Éppen azért, mert a mai modern, állandóan nyughatatlan és elégedetlen embertípussal ellentétben Ő egész életében érezte, hogy a helyén van. Mindig tudta, hogy mit kell tennie. Édesanyánk talán első mellbevágó anyai élménye az volt, amikor Domi úgy tizenkét évesen közölte, hogy ha most kitörne egy háború, akkor Ő természetesen hadba vonulna az első sorokban. Mikor édesanyánk erre megdöbbent, mondván, hogy életkora és a katonai képzettség hiánya miatt esélye sem lenne a túlélésre egy ilyen helyzetben, azt válaszolta: »De addig sem a bajtársaimat lövik«. Ez volt egész földi életének vezérgondolata: az életet feláldozni az Igazságért és az igaz barátokért.
Domonkos bátyám tizenévesen a HVIM székesfehérvári elnökeként azt írta magáról bemutatkozásában, hogy hálás, mert a HVIM két példaképet adott számára a mozgalom két vezetője személyében. 10 esztendővel földi létük befejezése után mi köszönetet kell, hogy nyilvánítsunk; és kijelenthetjük, hogy hálásak vagyunk, mert két példaképet kaptunk Domi és Peti személyében.”
Az egész napos megemlékezést szentmise zárta a tragikus balesethez közeli templomban, ami az elhunyt testvéreink lelki üdvéért lett felajánlva. Ezután kezdődött az Országos Összetartásunk másnap, 21-én, ami 23-a reggeléig tartott.
Az Összetartás idén több szempontból is mérföldkövet jelent a HVIM életében. A Mozgalom egy tagrevíziót is tartott, hogy csak az aktív, mindenre elszánt bajtársak maradjanak a szervezet soraiban. Vármegyésnek lenni nem egy automatikusan járó jog, illetve nem is csak egy laza tagsági viszony, hanem kimondottan egy szigorú keretrendszer megtartása, technikai, hozzáállásbeli és szellemi szabályokhoz való hűség és megfelelés. A vármegyés minőség 20 év alatt forrott ki külön védjeggyé, aminek tisztaságát meg kell őriznünk!
Az Összetartáson az ilyen szabályok kerültek megerősítésre oly módon, hogy mindenki számára egyértelműek és világosak legyenek, és ezt különböző módokon is rögzítettük – ám ezek részletei a szervezet belső életéhez tartoznak, ezért erről bővebb információval nem is szolgálhatunk.
A HVIM ruházatában is megújult. Ráncfelvarrásán átesett logónk került fel az éjszínkék pólóinkra, de készültek kimondottan erdei körülményhez khaki színű pólók, illetve készülőfélben van ing és softshell dzseki is. A ruházatunkban is igazodunk a 21. századi kihívásokhoz, de minden formai igazodásunk mögött az állandó tartalmat és esszenciát kell meglátni!
Sor került próbaidősök férfias beavatására és jelentkező lányok meghallgatására, próbaidőssé avanzsálására is. Volt módja szinte az egész tagságnak egyesével elbeszélgetni a vezetőséggel személyesen is, miközben a tagság is át tudta beszélni a különböző témákat egymással is. Szituációs játékok, interjúk forgatása és egyéb lazább programok is színesítették a hétvégét, ami egyes vármegyés családok, így gyermekek részvételével zajlott.
A legkiválóbb és legjobban teljesítő vármegyések átvehették a Diploma Ferrum kitüntetéseiket, illetve máglyatűz mellett esküt tehettek az arra érdemes vármegyés próbaidősök, hogy immáron teljesjogú tagként képviselhessék mozgalmunkat.
Idén is sor került szentmisére, így a keresztény hitünk együttes megélése még tovább erősítette a csapatkohéziót. A közösen átélt rítusok és szertartások a vármegyések számára nemcsak keretet adnak, hanem megerősítik őket szívükben és lelkükben is, hogy a világi küldetésükben becsülettel helyt tudjanak állni.
További képeink:
