Hiába minden támadás és rágalom: Székelyföldön is a nemzet immunrendszereként tör előre a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Szent László szobrot avattak, amikor mindenki azt hitte, hogy kivéreztették őket.
Amikor megkezdődött az úgynevezett “székely terror ügy” számtalan helyről azt hallottuk vissza, hogy le kell mondanunk az erdélyi vármegyéről, mert ilyen nyomást nem fog kibírni a szervezet, de mi tudtuk, hogy a próbatételek azért vannak, hogy helytálljunk és megerősödve folytathassuk küzdelmünket. Mozgalmunk tagjai Kárpát-medence szerte megmozdultak, hogy minden segítséget megadjanak bajbajutott bajtársaiknak és annak ellenére, hogy a megpróbáltatások még nem értek véget, hiszen jogerős ítélet egyelőre nem született a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom bizonyított: Mi minden vészen át küzdünk tovább!
Ennek a küzdelemnek egy kiemelkedő állomása volt az elmúlt hétvége, melyet a székelyföldi Vargyas közelében töltöttünk, és vasárnap azzal koronáztunk meg, hogy erdővidéki tagszervezetünk szervezésében Szent Lászlónak, Mozgalmunk védőszentjének mellszobrát avattuk fel a helyi katolikus templom udvarán.
Székely bajtársaink beszámolója
Véget ért a Kárpát-medencei szervezeteink közt lezajló időszakonkénti találkozó, más néven összetartás.
Nagyszerű hétvégét tudhatunk magunk mögött, hiszen egy viszonylag zökkenőmentes rendezvényt bonyolítottunk le, amelyen évről-évre nagyobb számban jelennek meg csonka-honi testvéreink. Mindnyájunknak öröm volt újból találkozni a rég nem látott bajtársainkkal. Az első napot, azaz pénteket leginkább a vendégeink üdvözlése, szállásuk átadása jellemezte.
Szombaton pedig kezdődtek a főbb programok, mint például túra a Vargyas-szorosban, és két barlang felkeresése, áttanulmányozása, név szerint a Lócsűr valamint az Orbán Balázs-barlang.
Visszatérésünket követően a szállásra kötetlen beszélgetések sora jellemezte.
Vasárnap értünk a hétvége csúcspontjához, hiszen a többi tagszervezettel közösen felavattuk Mozgalmunk védőszentjének, Szent László lovagkirályunk mellszobrát. Az avatást megelőzve részt vettünk a vargyasi katolikus templomban tartott szentmisén.
Rendezvényünkön felszólalt Szőcs Dénes, Vargyas község alpolgármestere, Incze Béla a HVIM alelnöke valamint Kolumbán Attila, a HVIM erdővidéki tagszervezetének tagja szavalta el Petőfi Sándor, Megint beszélünk, s csak beszélünk című versét.
A koszorúk elhelyezését követően a résztvevők közösen énekelték el a Székely, valamint a Magyar Himnuszt. Rögtön ezután Barótra vezetett utunk, ahol a Székely Hadosztályra és a II. bécsi döntést követően 1940. szeptember 12-én történő baróti bevonulásra emlékeztünk, megkoszorúzva a Székely Hadosztály emlékplakettjét, és elénekelve itt is a Székely és Magyar Himnuszt.
A bevonulás körülményeit körülíró társunk beszédét hallgatva szívünk mélyén mindegyikünk arra gondolhatott, hogy milyen nagyszerű lenne, ha ismét bevonulna a Magyar Honvédség, és Erdély újra visszatérne Magyarországhoz.
A koszorúzás előtt elhangzott beszéd:
“Az 1940. augusztus 30-i, második bécsi döntés következtében a trianoni diktátum által Romániához csatolt Erdély területéből mintegy 43 000 négyzetkilométer 1,5 millió magyar lakossal került vissza Magyarországhoz, miközben a dél-erdélyi részekben félmillió magyar maradt. E terület Erdély északi részét (olyan jelentős városokkal, mint Nagyvárad, Nagybánya, Kolozsvár, Beszterce) és a Székelyföldet ölelte magába.
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az észak-erdélyi bevonulás forgatókönyvét, amely szerint a légvonalban a majdnem 400 kilométer mély terület megszállását szeptember 13-ig be kell fejezni. Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás és az elmaradó utánpótlás miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást a kellő időre végrehajtani, Székelyföld déli részének megszállására a Dálnoki Miklós Béla lovassági tábornok vezette gyorshadtestet küldték előre, melynek lovas és gépkocsizó dandárjai szeptember 12-én érték el megyénket. Erdővidékre Székelyudvarhelyről a Vargyas–Olasztelek–Barót–Nagybacon útvonalon érkeztek, onnan 13-án Mikóújfaluba, majd az Olt völgyén végighaladva jutottak el Sepsiszentgyörgyre, ahonnan kisebb egységek a környező falvak megszállására indultak.
A honvédcsapatok egy másik része 12-én felszabadítva Csíkszeredát, másnap a Nyergestetőn áthaladva érkezett Kézdivásárhelyre, ahonnan Kovászna, Zágon, Maksa és az Ojtozi-szoros irányába vette útját.”
Végül búcsút vettünk bajtársainktól, remélve, hogy mihamarabb viszontlátjuk egymást!
Fel a Győzelemre!
-HVIM Erdővidék-
