Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdiszéki szervezetének elnöke, szeptember elején ötödmagával Délvidékre, Torontáltordára látogatott. A székelyföldi vármegyések először jártak a jelenleg Szerbiához tartozó területen, és hazatérve úgy érezték, feltétlenül hangot kell adniuk keserű tapasztalataiknak, hátha az itt élő honfitársaik ráébrednek arra, miért fontos számunkra a közigazgatásban is a magyar nyelvet használni.

– Odautazásunk elsődleges célja az volt, hogy végre mi is kivegyük a részünket a Remény Háza körüli munkából, amely a vármegyések keze munkája révén vált azzá, ami 2007-ben, közadakozásból épült. A székelyföldi szervezet a távolság miatt nem tudott ott lenni az építkezésnél, most e mulasztásunkat szerettük volna pótolni, így elvállaltuk az őszi nagytakarítást a házban és a telken.
– Úgy tudom, vajdasági barátaitok figyelmeztettek az út előtt, tanácsokkal láttak el, hogy ne kerüljetek bajba.
– Arra figyelmeztettek, hogy ne „magyarkodjunk”, ne legyen nálunk Nagymagyaroszág-matrica, nemzeti lobogó, piros-fehér-zöld karszalag illetve póló, de mi nem hallgattunk rájuk, úgy éreztük, ehhez nekünk jogunk van. Ebből kifolyólag a „gúnyhatárhoz” érve, nem beszélve a keserű piruláról, amit az okozott, hogy útlevéllel mehettünk a saját hazánkba, a szerb oldalon egy külön sávra parkoltattak, és valósággal szétszedték az autót. A borítókon látható képek miatt főként a nemzetirock-lemezeinkbe kötöttek bele, el is akarták kobozni azokat, aztán a székely zászlóba, amit ajándékba vittünk három fenyőcsemetével egyetemben, végül egy baseballütőszerû esztergált bot ütötte ki a biztosítékot, amit az autóülés alatt találtak meg.
– A szerb határőrök konkrét célzást is tettek arra, hogy a magyarságotok zavarja őket?
– Egyikük gúnyosan megjegyezte, hogy lehet az, hogy román útlevelünk van, amiben azt írja, román állampolgárok vagyunk, és mi mégis magyarul beszélünk. Az egyik társam, aki jól tud angolul, rövid történelemleckével adott magyarázatot.
– Torontáltorda magyar többségű település. Ott milyen a hangulat?
– Délvidéken nehezebb magyarnak lenni, mint Székelyföldön, több atrocitás éri a véreinket. Csak egy példa: aznap, ahogy visszaindultunk, Szabadkán egy tizenkét fős szerb banda megvert négy magyar fiatalt, köztük egy lányt is, csak azért, mert magyarul merészeltek beszélni. De ugyancsak Szabadkán döntötték le a Luther Márton-szobrot is. Ezek a történések annyira rányomják bélyegüket a mindennapokra, hogy még Tordán is, ha a kocsmában öt magyar és egy szerb egy asztalhoz kerül, akkor mindenki szerbül beszél, még akkor is, ha az az egy tud magyarul. Persze, ehhez hozzátartozik az is, hogy a tőle 40 kilométerre található Törökbecsén már fordított az arány, ott a lakosság 80 százaléka szerb. Így nem csoda, hogy még a legidősebb bácsika is beszéli az ország nyelvét.
– Félnek vállalni a magyarságukat?
– A nagy többség igen, de ott is akadnak igazi hazafiak, mint például Fodor Józsi bácsi gyűjtő és falutörténész, aki a Remény Házát rendezi. Igaz, már többször ütötte meg a bokáját ezért, de nem fél ezt felvállalni. Amikor felhívtuk, hogy Székelyföldről, Kézdivásárhelyről érkezünk, az volt az egyetlen kérése, hogy feltétlenül vigyünk neki Székely Hírmondót! Õ is tagja volt annak a társaságnak, amely felállította az aracsi pusztatemplomot „védelmező” négy méter magas fakeresztet. Mi magunk is meglátogattuk a helyet, valóban lenyűgöző, nem hiába tartják a délvidéki magyarság legjelentősebb, legnagyobb becsben tartott egyházi műemlékének.