Az egyre kopó közösségi tudat és az önfeladás egyik megnyilvánulása az ünnepeink elhanyagolása, a megemlékezés iránti érdektelenség a számunkra jelentős múltbéli eseményekről. Sajnos ennek egyik példája volt a március 10-i megemlékezés székely vértanúinkról Marosvásárhelyen.

Hadd hangsúlyozzam, azon a Marosvásárhelyen, amely annak idején a székelyföldi szervezkedés központja volt, és engedtessék meg ezzel kapcsolatban itt egy rövid történelmi kitekintő.

Az 1848–49-es szabadságharc leverésébe képtelenek voltak belenyugodni, és a bukást követő megtorlás keserű éveiben sem mondtak le a székelyek az évszázadok óta biztosított szabadságról. 1851-ben Makk József tüzérezredes Törökországban találkozott az emigrációban lévő Kossuth Lajossal, akivel együtt kidolgozták egy felkelés tervét. 1851. június 25-én Kossuth írásos meghatalmazást adott Makknak a mozgalom előkészítésére, amelynek az ország katonai szervezése és felszabadítása volt a célja. A titkos szervezkedés, időszaki rendszer: év, hó, hét, nap, órák, percek tagozata szerint leginkább Székelyföldön, s ezen belül is főleg Maros- és Udvarhelyszéken terjedt el. Az elképzelés itt azonnal lelkes támogatásra talált. Török János, a Református Kollégium tanára, lett Marosszék, Gálfi Mihály, országos ügyvéd és volt szolgabíró, lett Udvarhelyszék, és Horváth Károly, földbirtokos, lett Háromszék főparancsnoka.

A mai vásárhelyiek viszont ez alkalommal már nem mutatkoztak az egykori elődeikhez hasonlatosnak. A székely vértanúk kivégzésének 156. évfordulóján kevesen érdeklődtek az eseményről, Székelyföld legnagyobb városában méltatlanul kevesen adóztak tisztelettel dicső őseiknek, azoknak akik a vagyonukat, szabadságukat és életüket kockáztatva vállalták a munkát s a küzdelmet hazájuk szabadságáért, s akik közül hárman a legnagyobb áldozatot is megadták, amit ember csak megadhat, a legdrágább kincsüket, az életüket. MEGEMLÉKEZNI RÓLUK É PPE N EZÉRT 10-ÉN ILLIK és nem március 15-én a forradalom kitörésének napján, belesűrítve az akkori ünnepi beszédbe egy rájuk vonatkozó néhány mondatos utalást. Ezt a dátumot kell megpróbálnunk rendezvényünkkel bevezetni a köztudatba!

A Vártemplomi istentisztelet után, melyen Nagy László unitárius püspök helyettes és Henter György református lelkész hirdetett igét, a megemlékezők a kivégzés helyszínére, az egykori Postaréten felállított bitófák helyére vonultak ki. Ott van most az 1874-ben felállított emlékmű, mely olyan szempontból kivételt képez, hogy a román hatalom is mindig békén hagyta ellentétben az összes többi egykori szobrunkkal és emlékművünkkel.

A városon átvonuló gyertyás menetet és a székely lobogókat a járókelők némelyike láthatóan örmmel nyugtázta, és már ezért is megérte felvonulni, de jócskán voltak olyanok is, akik oly üres tekintettel bámulták, hogy biztosra vehető, hogy nem dobogtatta meg a szívüket a látvány. Ezen észrevételünk eredménye meg is magyarázza, hogy miért százas nagyságrendű és nem többezres volt a megemlékező menet létszáma. De ezt minden évben meg fogjuk ismételni és nem lesz hiábavaló!

A Székely vértanúk emlékművénél a megemlékezők elénekelték a Himnuszt és a székely himnuszt, aztán elhelyezték gyertyáikat az emlékmű oszlopa körül, majd Marosszék Székely Tanácsa, a Magyar Polgári Párt, a Történelmi Vitézi Rend és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom marosvásárhelyi tagszervezete nemzetiszínű szalaggal díszített koszorúit is.