2010. november 26-án a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi és Oktatási Központ adott helyet méltatlanul elhallgatott magyar irodalomi nagyjainkról szóló "Erdély a magyar irodalomban" című előadásának.

Ifj. Tompó Lászlót Lokodi Ferenc Attila, a HVIM alelnöke, partiumi és erdélyi szervezeteinek elnöke köszöntötte nagy sikerű szeptemberi körútja után ismét Szent László városában az irodalom iránt érdeklődő hallgatóság és a megyei sajtó megjelent képviselői előtt. Lokodi Ferenc felvezetőbeszédében kitért arra, hogy a HVIM hamarosan 10. születésnapját ünnepli. Felsorolta a HVIM által egy évtized alatt létrehozott, tíznél is több intézményt, amelyek közül külön kiemelte a Magyar Sziget fesztivált, Magyar Jelen hetilapot, Szent Korona Rádiót, Remény Háza Programot, Székely Szigetet, Nemzeti Gyerektábort, Magyar Ellenállás Akadémiát, amelyek ékes bizonyítékai azon keskeny, tövises, mégis bőséggel gyümölcsöző útnak, amelynek során a HVIM a legnagyobb összmagyar ifjúsági szervezetté nőtte ki magát egy évtized során.

Ifj. Tompó László Hamvas Béla gondolatából indult ki, amely szerint a Kárpát-medence szellemi arculatát meghatározó „öt géniusz” közül Erdély döntően járult hozzá anyanyelvünk ápolásával nemcsak a művészetek, hanem a matematikai, a filozófiai és a teológiai műveltség tökélyre emeléséhez is, tekintett végig irodalmunk oktatásunkból és médiumainkból sajnálatosan mindmáig kimaradó klasszikusain.

Közülük elsőként Baróti Szabó Dávid (1739-1819) székely jezsuita papköltőre hívta fel a figyelmet, aki 1777-ben így intette a magyar ifjúságot: „Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.” Nyelvművelő életművével végső soron azt igazolta, hogy aki a tudományok bármelyikét művelni kívánja, kénytelen megismerkedni anyanyelvünkkel.
A székelység történelmi hagyományait nemzeti romantikánk korában a bejövetelükről írt eposzával feldolgozó Aranyrákosi Székely Sándor által megindult és Hankó Vilmos, Gyulai Pál, Kriza János, Orbán Balázs és Szabó Károly folytatta forrásfeltárásokat ugyanakkor kiegészítette az Erdélyhez sajátosan kötődő irodalmi nagyjainknak a nemzet szellemi-fizikai egészségét már akkor is fenyegető veszedelmekkel szembeni fellépése, így az éppen Nagyváradon elhunyt Kuthy Lajos (1813-1864) működése, aki „Hazai rejtelmek” című regényével (1847) hazánk cionisták általi eljövendő megszállásának korunkban egyre ijesztően időszerűbb történetét beszélte el prófétai éleslátással.

Kuthy előfutára volt, mint megtudhattuk, „Az elsodort falu” méltán megbecsülendő írója, Szabó Dezső(1879-1945), akiről kevésbé köztudott, hogy tizenhárom és fél éven át kiváló magyar-francia szakos középiskolai tanárként megfordult Székelyudvarhelyen, 1909-1913 között. Kortársai és saját önéletrajzi vallomása (Életeim) tanúsága szerint nemzetnevelői lángelméje megmutatkozott abban is, hogy rengeteg vers könyvnélküli tudását követelte meg, és külön érdeme, hogy Ady, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Oláh Gábor és Móricz Zsigmond műveivel elsők között ismertette meg a magyar ifjúságot. Sorsregénye, „Az elsodort falu” (1919), csakúgy, mint később a „Csodálatos élet”, rádöbbentette olvasóit, hogy a magyarságnak vissza kell térnie a falu hagyományaihoz, le kell vetkeznie a cionista körök ráerőszakolta szokásokat.

Tanításai Erdélyben különösen népszerűek voltak, köszönhetően elsősorban Makkai Sándor (1890-1951) erdélyi református püspöknek, tanárnak, írónak, aki „A magyar fa sorsa” című tanulmányában tisztázta Ady jelentőségét. Azonban még kevésbé ismert róla, hogy neki köszönhetjük a magyar nemzetnevelés mindmáig legidőszerűbb tervezetét (Tudománnyal és fegyverrel, 1939), amelyben hitet tett a katonai nevelés fontossága és a humán tantárgyak nemzeti szellemű tanítása mellett.

Részletesebben esett szó továbbá az első világháború végén „Végvári” álnéven bujdosó Reményik Sándor(1890-1941) költészetsorsáról, a végeken való hősies helytállásáról, ízelítőt kapva Trianon-ellenes, valaha iskoláinkban is tanított és a magyarság életerejét hirdető költeményeiből, melyekben ugyanazt a jellemformáló érzésvilágot fejezte ki, mint elbeszéléseiben Tamási Áron, Nyirő József, Gyallay Domokos.

Külön kitért Erdély 1918 és 1940 közötti román megszállásának egyik leghitelesebb, ugyanakkor legkevésbé ismert szépírói dokumentumára, L. Rádai Ilona (1915-?) székely írónő „Sikolytó Erdély” című, mindmáig agyonhallgatott regényére (1942), amelynek alábbi részlete talán sohasem volt időszerűbb, mint ma: „Épülnek ezeken a tiszta székely vidékeken a nagy cifra oláh templomok, de vajon ki fog oda bemenni? Építhettek ti oláhok akkora díszes templomokat, mint a római szent Péter templom, nem lesz magyar, aki bemegy díszes falai közé. Adóztatjátok a magyart, lehúzzátok a bőrét hétszeresen, de egy utat meg nem javíttok. Az utak romlanak, és ha ez így folytatódik, egyik faluból a másikba is nehéz lesz eljutni, télen pedig valósággal el lesznek zárva a világtól. A nép szenved, de büszkén viseli a sorsát: fiait gyötrik, bántalmazzák, katonának viszik, és oláhul kell megtanulnia a jobbra átot, balra átot. Messzire viszik őket, távol egymástól, hazájuktól, elszórják egymástól őket, hogy magyar szót ne hallhassanak, de magyarságukon változtatni nem tudnak. Hazajön az agyongyötört székely fiú és lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra.”

Végül emlékeztetett, hogy az irodalmi életünket és oktatásunkat megszálló cionista diktatúra nem kíméli gróf Czegei Wass Albert (1908-1998) hatalmas életművét sem, hiszen újrakiadása ellenére továbbra sem tananyag a Második Bécsi Döntésnek emléket állító regénye, a „Jönnek!” (1940), miként folytatása, az „Adjátok vissza a hegyeimet!”, vagy bármelyik sorsregénye (Farkasverem, Csaba, Mire a fák megnőnek, A kastély árnyékában, Tizenhárom almafa, Átoksori kísértetek) sem, nem is szólva metafizikai mélységeikkel magával ragadó költeményeiről, színműveiről. Nem hallgatta el, hogy mennyire megrázó erővel ábrázolta egyes elbeszéléseiben (Kicsi Anna sírkeresztje, Az Antikrisztus és pásztorok) a szovjet hordák bestialitásait, azt, hogy mintegy egymillió magyar nőt erőszakoltak meg, míg az „Átoksori kísértetek”-ben felvetve a zsidóság történelmi felelősségét Európa bolsevizálásában, kései írásaiban keserűen vallva vezető amerikai cionista körök őt is megzsaroló kísérleteiről, melyeknek célja szájízük szerinti könyvek írása volt, hiányukban további művei kiadásának megakadályozása. Ami pedig sokszor hangoztatott „művészi egyenetlenségét” illeti, erre leginkább azok hivatkoznak, akik félnek verseinek, írásainak igazmondásától, miközben egy szavuk sincs a posztmodern-avantgardista egyeduralom ellen.